Oszlányi Kincső - Két élet, egy út
2022.06.28
LÉLEKTANI / ÉLETRAJZI / DRÁMA
A borítóra nem lehet mást mondani, mint hogy tökéletes ehhez a történethez. (Borító: Takács László)
Számomra legalábbis már olvasatlanul tükrözte a benne rejlő hangulatot, a történet milyenségét.
...ami mély, megrázó, és nagyon elgondolkodtató.
Kincső egy különösen tragikus ember életének emlékeit ossza meg olvasóival, belefűzve pár mozzanatot a többi karakteréből, - az övükéből is pont a tragikusabbakat.
Rengeteg filozófikus mondanivalóját rejtette el ebbe a könyvbe, egy olyan férfi történetével átölelve, aki már a születése pillanatától egész gyerekkorában borzalmak áldozatává vált, majd felnőttként is hatalmas tragédiák érték, s mindezek hatásai élete végéig elkísérik.
Ezzel kapcsolatban merült fel bennem egy film (Constantine, a démonvadász), azaz egy mondat a filmből: "Csak az iszonyat láttán nemesedik meg a ti lelketek."
Alapvetően azt gondolom, hogy ebben bőven van igazság... viszont azt látom/tapasztalom, hogy nem minden esetben ilyen "egyszerű" a dolog. Vannak, akiknek sok iszonyatot látva/megélve valóban sikerül "nemesedni". De sajnos vannak, akik úgymond elzűllenek - integrálódnak a "rosszba". És van még egy réteg - akik mindegyikhez tartoznak, és valahogy egyikhez sem: a meghasadt, megtört lelkek.
E könyv központi szereplője (Éli) kapcsán úgy érzem, hogy az utóbbi helyzet áll fennt. Hogy milyen pszichés következményekkel jártak a megélt traumái, többről szót is ejt az írónő, viszont egyet nem mond ki, azaz nem nevez nevén, pedig talán épp az, ami mind közül a legsúlyosabb: sok szembetűnő jele van annak, hogy lehet, hogy Éli a disszociatív (többszörös) személyiségzavarral küzd. Szó szerint: KÜZD.
Ugyanis a hihetetlen mennyiségű bántalmazás, erőszak, és tragédia hatására, amiken keresztül ment, kialakult egy második, "gonosz" énje, amit írtózatosan nehezen nyom el, tart magában.
A történetben van egy ezzel kapcsolatos, nagyon fontos kijelentése, miszerint örül, hogy elveszítette a lábát - mert ezáltal korlátozva lett, s nem áll módjában annyi rossz dolgot megtenni, amikre a nehéz pillanataiban rátörve késztetést érezne. Pár ilyen "elborult" pillanatába vagyunk csak beavatva, de azok horrorfilmbe illően rettenetesen ijesztőek. Holott alapjába véve érződik, hogy amúgy egy nagyon jólelkű ember, csak iszonyatos dolgok történtek vele.
Ezen dolgokat olvasva pedig gyakran merültek fel bennem olyan kérdések, hogy "Egek, és ilyenek többekkel is megtörténhettek? Szinte akárki jöhet velünk szembe az utcán, aki hasonló szörnyűségeken ment keresztül?"
Ha nem mégszörnyűbbeken...
A történet elbeszélője Sárlott, aki nem ismerte Élit e szörnyű dolgok kezdetétől, sőt, jóval mindezek megélte után találkozott vele először, és csak egész rövid ideig lehetett az élete része. De ez idő alatt- és után végig azon volt, hogy megismerje, megértse, elfogadja, és szeresse.
Hogy miért? Egy saját emlékemet tudom erre válaszként felhozni:
Volt egy gyermekotthonban felnőtt kollégám. Rettenetes múlttal. A fél év alatt, amíg együtt dolgozhattunk, megtapasztaltam ennek jó, de rossz hatásait is. Megkedveltem. De nem volt mindig egyszerű kedvelni... viszont mikor megnyílt, és elmondta a története egy részét, már jobban megértettem. És tudjátok miért fontos ez? Szerintem, minél inkább sikerül megértened a másikat, annál könnyebb szeretni. És a nehéz múltú, sérült lelkű embereket gyakran nagyon nehéz szeretni, pedig nekik van a leginkább szükségük a szeretetre. Az egyetlen út hozzájuk az, ha képesek vagyunk szeretni őket, minden hibájuk és tettük ellenére.
Ez a könyv azt hiszem, leginkább erről szól. Sárlott kitart Éli mellett az összes óvatosságra intő jel ellenére, és igyekszik megérteni, és szeretni őt. Éli pedig, a rengeteg gyötrelem után megtapasztalhatta egy igaz barátság, a szeretet erejét.
Két különleges élet, - egy küzdelmekkel teli, nehéz út.
Kincső írásmódján még érződik, hogy pályakezdő, de valahogy... ez a történet pont úgy tökéletes, ahogy megvan írva.
Már ha lesz folytatása!
Ugyanis maradt benne egy befejezetlen szál! Méghozzá egy olyan karakter kiléte és szerepe maradt éppen csak "megkezdve", akit én most egyszerűen "Bűzösnek" neveznék (és nem, nem a Trónok harcából... ). Gyanítom, hogy ki lehet, de ez (számomra) igazán konkrétan nem derült ki.
Úgyhogy reménykedek a folytatásban!
Az írónőnek pedig gratulálok, és további sok sikert kívánok!
...és kaptok pár idézetet a könyvből:
"Az utolsó kimondott szavaitól elképedtem. Létezhet olyan ember, aki attól boldog, hogy nincsen lába? Mit fogok még hallani? Miken ment keresztül, amitől képes így beszélni saját nyomorúságáról? Nem találkoztam még olyan emberrel az életem során, aki ne sajnáltatta volna magát, de Éli elhagyta az emberi közhelyeket, és nem játszadozott a szavakkal."
"- Fájdalmas emlékek lehetnek ezek számodra - szólalt meg Éli vígasztalón. - Viszont ne feledd, hogy ezek formáltak olyanná, amilyen most vagy, és ha mindezen nem mész keresztül, most nem itt ülnél velem. Minden régi pillanat egy tégla, amelyből az életed templomát építed fel. Néhol gyengébb, de sok helyen megerősítetted, így lesz le nem dönthető."
"Öröm és fájdalom, sírás és mosoly. Minden összeér, az igen és a nem, az élet és a halál. Így jellemezném az elfekvőben megélt tapasztalataimat."
"A változást a megbocsájtás hozza el - mondom végül. - Lépjen át önmagán! Próbáljon meg a nap minden órajában megbocsájtani azoknak, akik eszközök lettek a sorsának az alakulásában."
Kincső egy különösen tragikus ember életének emlékeit ossza meg olvasóival, belefűzve pár mozzanatot a többi karakteréből, - az övükéből is pont a tragikusabbakat.
Rengeteg filozófikus mondanivalóját rejtette el ebbe a könyvbe, egy olyan férfi történetével átölelve, aki már a születése pillanatától egész gyerekkorában borzalmak áldozatává vált, majd felnőttként is hatalmas tragédiák érték, s mindezek hatásai élete végéig elkísérik.
Ezzel kapcsolatban merült fel bennem egy film (Constantine, a démonvadász), azaz egy mondat a filmből: "Csak az iszonyat láttán nemesedik meg a ti lelketek."
Alapvetően azt gondolom, hogy ebben bőven van igazság... viszont azt látom/tapasztalom, hogy nem minden esetben ilyen "egyszerű" a dolog. Vannak, akiknek sok iszonyatot látva/megélve valóban sikerül "nemesedni". De sajnos vannak, akik úgymond elzűllenek - integrálódnak a "rosszba". És van még egy réteg - akik mindegyikhez tartoznak, és valahogy egyikhez sem: a meghasadt, megtört lelkek.
E könyv központi szereplője (Éli) kapcsán úgy érzem, hogy az utóbbi helyzet áll fennt. Hogy milyen pszichés következményekkel jártak a megélt traumái, többről szót is ejt az írónő, viszont egyet nem mond ki, azaz nem nevez nevén, pedig talán épp az, ami mind közül a legsúlyosabb: sok szembetűnő jele van annak, hogy lehet, hogy Éli a disszociatív (többszörös) személyiségzavarral küzd. Szó szerint: KÜZD.
Ugyanis a hihetetlen mennyiségű bántalmazás, erőszak, és tragédia hatására, amiken keresztül ment, kialakult egy második, "gonosz" énje, amit írtózatosan nehezen nyom el, tart magában.
A történetben van egy ezzel kapcsolatos, nagyon fontos kijelentése, miszerint örül, hogy elveszítette a lábát - mert ezáltal korlátozva lett, s nem áll módjában annyi rossz dolgot megtenni, amikre a nehéz pillanataiban rátörve késztetést érezne. Pár ilyen "elborult" pillanatába vagyunk csak beavatva, de azok horrorfilmbe illően rettenetesen ijesztőek. Holott alapjába véve érződik, hogy amúgy egy nagyon jólelkű ember, csak iszonyatos dolgok történtek vele.
Ezen dolgokat olvasva pedig gyakran merültek fel bennem olyan kérdések, hogy "Egek, és ilyenek többekkel is megtörténhettek? Szinte akárki jöhet velünk szembe az utcán, aki hasonló szörnyűségeken ment keresztül?"
Ha nem mégszörnyűbbeken...
A történet elbeszélője Sárlott, aki nem ismerte Élit e szörnyű dolgok kezdetétől, sőt, jóval mindezek megélte után találkozott vele először, és csak egész rövid ideig lehetett az élete része. De ez idő alatt- és után végig azon volt, hogy megismerje, megértse, elfogadja, és szeresse.
Hogy miért? Egy saját emlékemet tudom erre válaszként felhozni:
Volt egy gyermekotthonban felnőtt kollégám. Rettenetes múlttal. A fél év alatt, amíg együtt dolgozhattunk, megtapasztaltam ennek jó, de rossz hatásait is. Megkedveltem. De nem volt mindig egyszerű kedvelni... viszont mikor megnyílt, és elmondta a története egy részét, már jobban megértettem. És tudjátok miért fontos ez? Szerintem, minél inkább sikerül megértened a másikat, annál könnyebb szeretni. És a nehéz múltú, sérült lelkű embereket gyakran nagyon nehéz szeretni, pedig nekik van a leginkább szükségük a szeretetre. Az egyetlen út hozzájuk az, ha képesek vagyunk szeretni őket, minden hibájuk és tettük ellenére.
Ez a könyv azt hiszem, leginkább erről szól. Sárlott kitart Éli mellett az összes óvatosságra intő jel ellenére, és igyekszik megérteni, és szeretni őt. Éli pedig, a rengeteg gyötrelem után megtapasztalhatta egy igaz barátság, a szeretet erejét.
Két különleges élet, - egy küzdelmekkel teli, nehéz út.
Kincső írásmódján még érződik, hogy pályakezdő, de valahogy... ez a történet pont úgy tökéletes, ahogy megvan írva.
Már ha lesz folytatása!
Ugyanis maradt benne egy befejezetlen szál! Méghozzá egy olyan karakter kiléte és szerepe maradt éppen csak "megkezdve", akit én most egyszerűen "Bűzösnek" neveznék (és nem, nem a Trónok harcából... ). Gyanítom, hogy ki lehet, de ez (számomra) igazán konkrétan nem derült ki.
Úgyhogy reménykedek a folytatásban!
Az írónőnek pedig gratulálok, és további sok sikert kívánok!
...és kaptok pár idézetet a könyvből:
"Az utolsó kimondott szavaitól elképedtem. Létezhet olyan ember, aki attól boldog, hogy nincsen lába? Mit fogok még hallani? Miken ment keresztül, amitől képes így beszélni saját nyomorúságáról? Nem találkoztam még olyan emberrel az életem során, aki ne sajnáltatta volna magát, de Éli elhagyta az emberi közhelyeket, és nem játszadozott a szavakkal."
"- Fájdalmas emlékek lehetnek ezek számodra - szólalt meg Éli vígasztalón. - Viszont ne feledd, hogy ezek formáltak olyanná, amilyen most vagy, és ha mindezen nem mész keresztül, most nem itt ülnél velem. Minden régi pillanat egy tégla, amelyből az életed templomát építed fel. Néhol gyengébb, de sok helyen megerősítetted, így lesz le nem dönthető."
"Öröm és fájdalom, sírás és mosoly. Minden összeér, az igen és a nem, az élet és a halál. Így jellemezném az elfekvőben megélt tapasztalataimat."
"A változást a megbocsájtás hozza el - mondom végül. - Lépjen át önmagán! Próbáljon meg a nap minden órajában megbocsájtani azoknak, akik eszközök lettek a sorsának az alakulásában."
(Az eredeti bejegyzés e könyvről 2022. májusban íródott.)
Smink: Sóvári DóraFotó: Pásztor Digi Gábor
