(SPOILER VESZÉLY!)
Ami azt illeti, már az első "nagy jelenettel" volt egy olyan... nem is tudom... olyan érzésem, hogy pár dolog nem lett eléggé átgondolva. Legalábbis abban pl nem, hogy a Kirrdát - ahogy a cím is mutatja - békés bolygónak próbálta beállítani a szerző. Mert igazából csak a cím volt az, amivel arra utalt. Minden más (pl máris az első fejezet parancsmegtagadása s annak miértjei ) arra utal, hogy az egész "békés bolygó"-ssága csak illúzió, egy hazugság. Ha úgy vesszük, akkor iróniából is kaphatta a címet, ahhoz viszont nem érzem elég erősnek és kidolgozottnak (még) a sztori ezen szálát.
Pedig a jó néhány kisebb, de a történet szempontjából kb felesleges romantikusabb jelenetek, meg a sci-fi-ség száraz részeit lazítás gyanánt felhasznált jópofa részek-jelenetek, és pl hogy szinte minden este egy ágyjelenettel (aminek részesei nem lehettünk, csak említés szinten vannak - ez nem erotikus zsánerű könyv!) "lazított" főszereplőnk a nőjével, - szerintem akár 1-2 ilyen helyett bővebben is informálódhattunk volna a kirrdai nép politikai rendszeréről, mert hát... lett volna miről beszélni. Ezt már az elején kezdtem sajnálni, mert fantasztikus ötleteket rejt a történet, viszont nagyon-nagyon kihasználatlannak, felületesnek, kezdetlegesnek érzem.
No de nézzük, hogy miről is van szó:
(IGAZÁN SPOILERES sorok következnek!)
Főszereplőnk, Tobion, a parancsmegtagadása ellenére egy hőstettet visz véghez, ugyanis egy veszélybe került utasszállító űrhajót ment meg egy elképesztően veszélyes blavúrral. Lényeg a lényeg: túlélték a landolást, és a Kirrdára érkeztekor nyilván szembesülnie kellett felettesei megróvásával. Hiába a több száz élet megmentése - , parancsmegtagadás miatt felfüggesztették, és ilyen-olyan meghallgatást meg kivizsgálást indítottak, amiből csak az elsőnek lehettünk részesei, a többire nem került sor... és az az első sem volt számomra teljesen érthető, pont azért is vártam a többit, hogy megérthessem. Hát de (SPOILER!!!) idő közben kb mindenki meghalt, úgyhogy erről ennyit...
No de aztán... ami kifejezetten tetszett!:
Tobion felesége és kislánya a történetünk előtt pár évvel halt meg, és 1x-1x fel-fel bukkannak Tobion álmaiban, mondjuk úgy: irányt mutatnak neki. Volt nem egy ilyan álom, ami szuperül lett megírva. És állatira mérges vagyok, hogy ahogy (SPOILER!) összejött Tobion Nixanával, a családja szinte el is lett felejtve. - Megint egy jó ötlet, egy jó vonal, ami el lett indítva, aztán nem lett kihasználva...
Nixana által viszont még a felfüggesztése ellenére is bent marad a "véráramba" és egy kutató csoport tagjaként egy véletlenül befogott, idegen eredetű adás elemzésébe kezdenek. Méghozzá egy, a "H"-betűs bácsiról készült hír felvételéről. Érdekes nagyon, ahogy ezek az amúgy is humanoid lények minket, embereket elemeznek, és találgatnak rólunk. Ez a rész az egyik kedvencem!
Aztán erre rá jön egy olyan, ami megintcsak megvétózza a címet: a "főnökség", hiába ért el kutatócsapatunk hatalmas nagy áttörést, nem engedik a további kutatásaikat, és az eddigieket is felakarják számolni. Köztük egy direkt erre a célra épült űrhajót, az Emporatert. És olyan rohadt békések ezek a kirrdaiak, hogy (mintegy büntetésként) pont a kutató csapatot küldik fel erre az űrhajóra, hogy lebontassák velük... pfh...
Viszont a dolog "jól" sül el! Igazából végig azt hittem, hogy a csapat "kisajátítja" majd az Emporatert, és megindulnak maguktól vele az idegen bolygóra... viszont amilyen nagy elánnal lázadoztak a kirrdai vezetők és azok döntéseivel szemben, annyira beletörődtek a helyzetükbe, és amennyire tudták, élvezték az Emporater felszámolása által nyújtott lehetőségeket. Azaz, hogy mégiscsak feljuthattak a fedélzetére, és megcsodálhatták annak kivételes felépítését, és a benne létrehozott környezetet, ökoszisztémát, stb...
S mikorra tényleg nekiláttak volna a munkájuknak, (SPOILER!) a Kirrdát egy csillagkitörés gyakorlatilag lakhatatlanná tette, és minden lakóját elpusztította. A könyv utolsó fejezetei erről szólnak - meg arról, ahogyan ezt az Emporater legénysége élte meg, azaz ahogy épp a túlélésért küzdenek. Mert persze az ő helyzetük sem volt veszélytelen a csillagkitörés ideje alatt- és után.
Így hát, a legjobb lehetősége az lett csapatunknak, hogy tényleg elnézzenek arra az idegen bolygóra (ahonnan a H-betűs bácsiról készült felvételt fogták...), aminek a NITO nevet adták.
Saját megítélésem szerint a történet bőven megér egy misét, és a könyv elején a még igencsak kezdetleges írásmódot egyre-egyre fejlettebb, kifinomultabb stílus veszi át, úgyhogy végig kell olvasni! És nem kétlem, hogy Sándorunk folyamatosan fejlődik, mert már ebben a rövid könyvben is érezhető volt a változás... így az írói tudáson, az önkifejezés mikéntjén még bőven van mit csiszolni, viszont az ötleteit már így is élvezettel olvastam, úgyhogy örülök, hogy a részese lehettem, s nem kétlem, hogy a Nito-val csak jobb- és jobb lesz.
Nos...
Ez a könyv nem hibátlan. Nagyon nem. De aki rá tud hangolódni a történetére, annak szerethető, és élvezhető!
És én köztük vagyok...!
Köszönöm Sándor , hogy minden nehézség ellenére megvalósítottad az álmodat, s ennek bizonyítékát most a kezemben tarthatom! Büszke vagyok rád, és még nagyon sok sikert, jó tanulást és kitartást kívánok a továbbiakhoz!
A fotóról:
- hogy miért ZÖLD az egyik "énem"?
- hogy a történetben mi szerepet tölt be a VÖRÖSHAJÚ "énem"?
- hogy mégis mit keres egy csaknem embernagyságú HANGYA a Kirrda fotóján?
A könyvből megtudhatjátok...!
